A pedagógus gondosan megtervezte a módszereit: tudományosan felépítette a lépcsőt, amelyen keresztül el lehet jutni a tudás különböző fokaira, kísérleti úton megállapította, melyik az ideális lépcsőfokmagasság a gyermekek számára. Helyenként pihenőket tervezett és a jó korlát segített a bizonytalankodókon.

Azonban ingerült lett, amikor észrevette, hogy vannak olyan gyerekek, akik igyekezetét semmibe véve más úton igyekeztek a tudás felé.

Dühöngött, mert amíg minden mozzanatnál jelen lehetett és ellenőrizhette a fokonkénti előrehaladást, minden a legnagyobb rendben haladt. De ha csak egy pillanatra távol maradt, milyen rendetlenség támadt! Akiket az iskola már kellőképpen megfertőzött tekintélyével, azok rendben haladtak előre, akárcsak a pásztorkutyák, akiket az élet arra kényszerített, hogy hűségesen kövessék gazdájukat, és akik már beletörődtek abba, hogy többé ne engedelmeskedjenek kutyaösztönüknek.

Ekkor a gyerekcsoport visszanyerte ösztöneit és ki-ki a maga módján haladt felfelé: az egyik négykézláb mászott fel a lépcsőn, egy másik szédületes sebességgel, kettesével vette a fokokat, voltak, akik hátrafelé próbálkoztak és komoly szaktudásra tettek szert a műfajban. Furcsa ellentmondás: legtöbbjük számára a lépcső híján volt minden kalandnak és vonzerőnek, ezért a ház körül futkározva, az ereszre kapaszkodva, a szobrokba csimpaszkodva jutottak fel a csúcsra rekordidő alatt, – ügyesebben és gyorsabban, mint azok, akik az úgynevezett módszeres lépcsőt vették igénybe – majd a csúcsra érve csúszdának használták a jó öreg korlátot és kezdték elölről a csodálatos kalandot.

A pedagógus általában rossz szemmel néz mindazokra, akik nem az általa normálisnak tartott utakat választják. Feltette-e valaha is a kérdést, hogy az ő lépcsőtudománya nem hamis tudomány-e, és hogy nem léteznek-e más vagy gyorsabb utak? Victor Hugo hasonlatával élve: nem létezik-e olyan pedagógia, ahol a madarak nem lépcsőn járnak?

Forrás: Freinet itt és most, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.